nem mese

Életrajz, az első 40 év

 

 

Csak úgy egyszerűen. Sosem voltam könnyű gyerek, már a születésem körülményei is nagyon nehezek voltak. Kicsi voltam, koraszülött, több órás vajúdás után, nyakamon, nyelvemen a köldökzsinórral, félholtan szült meg anyám. Ezt aztán visszakaptam az élettől, mert az első gyermekemet én is ilyen nehéz körülmények között hoztam a világra. 33 órás vajúdás után Ő is kéken, lassú szívműködéssel, nyakán, nyelvén a köldökzsinórral született meg. De már császármetszéssel. Addigra ennyit haladt a világ. Ha az 1800-as éveket írtuk volna, nem élnénk, se Ő, se én. Se a másik kettő.

Addig forgott körülöttem a világ, míg meg nem születtek unokahúgaim és 4 év múlva a húgom. Első unoka, első gyerek, mindenki kedvence, de ez így szokott lenni. Most készülünk azt a bútort kicserélni, aminek a tetejére felmásztam, hogy időnként megszopogassam a cumijaimat, mert nagylányként akkor már elvették tőlem. Pedig 3 volt, egy szopogatós, egy nyomogatós és egy simogatós. Mindnek megvolt a maga feladata. A szopogatóst szopni kellett, a nyomogatós a bal kezemben volt és két ujjal morzsolgattam, míg a simogatóssal a másik kezemben az arcomat simogattam.

Akkor a nagyszüleimmel laktunk együtt Budapesten, édesapám szülei voltak. Édesapám valahol vidéken dolgozott már, állatorvosként, édesanyám még fogorvostan hallgató volt. A Múzeum kertjében sétáltattak, olyan kicsi volt a fejem a babakocsiban, hogy mindig nagyobb sapkát adtak rám, mert szégyelltek. Nemrégiben, amikor egyetemre mentem és a régi-új szerelmemről álmodoztam, hol lehet, mi történhetett, leültem ott egy kicsit és vágyakozva gondolkoztam el ezen is, amit csak az elmesélésekből hallottam. Amikor anyám végzett Nagyrábéra kerültünk, itt kezdtek dolgozni a szüleim. Volt egy barátjuk, az ottani református pap, nagyon szerettem a Tóncsi kutyájukkal játszani. Mindig hideg volt a parókián és mindig tömjén illat. Szeretem a tömjén illatát, most is megnyugtat.

Anyai nagymamám nagyszerű asszony volt. Tanítónő, együtt élt az Ő édesanyjával, aki szintén tanítónő volt, az első női iskolaigazgató Magyarországon. Nem volt precíz, nem volt pedáns asszony, de nagyon jó volt vele lenni. Jó humora volt, és mindig azt csinálta, amit a gyerekek akartak. Imádta a társaságot, összejárt 50 éve ismert barátokkal, túlélt háborút. Harmonikázott, zongorázott, énekelt. Az első világháború utáni infláció elvitte dédanyám összes vagyonát, aki nagyon gazdag volt. A dédapám pedig költő és tanár Vácott, de megölték az első világháborúban. Igy hát a három nő, mert nagymamámnak volt egy húga is, férfi nélkül egyedül nevelt, elég szegényes körülmények között, három lánygyermeket. Hogy az anyai nagyapámmal mi volt, azt nem tudom, ott is megromlott a kapcsolat, Ő katonatiszt volt, sokáig fogságban. A budapesti lakás cselédszobájában lakott, és mi néha bementünk hozzá köszönni, mikor mentünk a nagyszüleimhez. Ez a budapesti lakás is úgy lett a második világháború után, hogy az anyai nagymamám harmónikázta ki az árát. Sokat jártunk Pestre, míg éltek. Szerettem Budapestet, a mai napig szeretem, csak már félek ott lenni. Mindenki ott él most is, anyám, apám összes testvére, unokatestvéreim.

Én talán rá hasonlítok a legjobban. Szerettem a központban lenni, mindig elvállaltam mindent, csakhogy Rám figyeljenek. Sokszor nem is tudtam, hogy miért? Egyszer megkérdezte tőlem az egyik érettségi találkozónkon egy volt osztálytársam, hogy milyen meggyőződésből tudtam én KISZ-titkár lenni, mikor az édesanyám templomba jár. Nem tudtam válaszolni rá. Nekem megvan a magam Jó Istene, aki talán tényleg létezik, és semmilyen meggyőződésem nincs. Nem is akartam, hogy legyen, és most sem akarom! Hogy sokak szerint ezen is múlt első 40 évem csődje, az más kérdés. Azt sem értem, mit értenek ez alatt. Nekem az volt a lényeg, hogy másokon segítsek, jó programokat szervezzünk, énekeljünk, találjunk ki klassz dolgokat, sportoljunk és nem az, hogy ez most milyen párt célja.

A húgommal nem sok kapcsolatom volt. Féltékeny voltam rá egész életemben, és Ő is az Rám. Más típus. Ő visszahúzódó, elfogadó.

Nincs is nagyon sok emlékem. Tudom, hogy néha adtam neki a zsebpénzemből, hogy falazzon nekem, illetve arra emlékszem, hogy egyszer közelebb kerültünk egymáshoz. Ő beteges volt, el kellett menni szanatóriumba, oda én is mentem vele, mert még kicsi volt. Nagyon rosszul éreztük magunkat, és akkor együtt sokat sírtunk. Nagymamánk látogatott minket.

Különben a nyaraink nagy része egy szárszói vittyillóban telt, míg nagymamám élt. Oda levittek minket iskola vége után a szüleink, és mindig jöttek értünk, ha mentünk táborba, vagy meglátogatni minket. Ott is nagyon szerettem lenni, de ott is mindig én a központban. Ugyanígy alakultak később a fiúkkal való kapcsolataim is. Ha udvaroltak, hát udvaroltak, csinálták, amit mondtam. Mígnem aztán egyszer 14 éves koromban tényleg szerelmes nem lettem. De nagyon. Piros bicikli, szőrmesapka, így érkezett egy fiú mindig a korcsolyapályára. Nagy korcsolyaélet volt nálunk, akkor még telek is voltak, és egy nagyon belevaló tornatanár. Öntöttük mi is, az apukák is a jeget, volt egy év, amikor 54 napot korcsolyáztunk a gimi udvarán. Ez egy külön történet. Hogy belefér-e majd ebbe, nem tudom.

Most Bianka még alszik, csend van a házban. Hétfő van, apu, anyu végzi a reggeli dolgát. Addig jó.

Hát, igen, talán innen egész mélyről ered a megfelelni akarás, mindenkinek jól, úgyhogy elégedett legyen. Valószínűleg ezért mentem korán férjhez, bár ennek más oka is volt, szerettem volna a legjobb anya lenni, legjobb feleség, legjobb gyerek. Nem ment, nagyon sokat vállaltam érte, de nem ment. Aztán megszokták, hogy én mindig, mindent. Sokat hibáztam, biztos, bevallom, legnagyobb hiba az volt, hogy egy idő után vártam volna a viszonzást, a kicsit engem dédelgetést. De nekem ez valahogy soha nem járt. És akkor jött az alkohol. De ez is egy újabb fejezet.

Most 40 évesen újra a szülői házban, egyedül, távol a gyerekeimtől, távol a szerelmemtől, és élem a hétköznapok egy hangú moraját. Öröm, ha jönnek a gyerekek, de akkor is megvan, hogy jól érzik-e magukat? Öröm, ha találkozom, de ott is ott van, hogy elég vagyok-e? De kezdem elhinni, hogy a párkapcsolatomban talán tényleg elég vagyok. Ott ezt legalább őszintén meg tudjuk beszélni. Bár a gyerekeken is látszik, hogy jól érzik magukat velem, honvágyuk sincs soha, de mégis, mindig félek, mit teszek, hogy teszek, tudok-e eleget tenni? És hát végzetes hibákat is követek el mellette.

Sajnos. Folytatom.